Ha rám nézel, egy fiatal lányt látsz, aki távol áll az ideális súlytartománytól, derékon körbe pufi zsírpárnák veszik körül, s már meg is fogalmazod az ítéletet magadban, hogy biztosan elhanyagolja magát, nem foglalkozik a kinézetével, lusta, nem mozog, és egész biztosan egészségtelenül zabál, fel sem áll a monitor elől, ha dolgozik, akkor is ülőmunkát. Az igazság azonban ettől merőben távol áll, de vegyük csak sorra, hogy lettem ilyen.
Forrás: Pinterest
Nagysúlyú, majdnem 4,5 kg-os babaként születtem a 90-es évek elején (szegény anyukám!), talán mert nem sikerült megfelelően kordában tartani a terhességi vércukrát, talán amúgyis ez lett volna, mindenesetre nem én voltam a legnagyobb a testvéreim között. Az első emlékeim arról, hogy milyen voltam, mikor apukám mondogatta, hogy duci kislány vagyok, nem vádolom érte, tudom, hogy nem rossz szándékból tette, egész egyszerűen nem tudott igazán megszólítani.
Általános iskolában irigyen néztem azokat a lányokat, akik kecsesek voltak, mint a gazella, és fürgék, mint a nyúl, én nem tartoztam igazán közéjük, és bevallom, ducinak tartottam magam, pedig bőven a normál tartományba tartoztam. A gimnázium elején fogytam 3-4 kg-t, ekkor kiugrottak az oldalamon a bordáim, elvégre ezek is egy markánsabb alkathoz tartoztak.
Később ez a pár kiló visszajött, de egészséges, csinos fiatal lány voltam, nyaranta mindig egy kicsit vékonyabb és sportosabb, mert ahogy előjöttek a napsugarak, a barátommal, aki azóta a férjem lett, mentünk mindenfelé, mozogtunk, és jártuk a világot.
Forrás: Pinterest
Otthon laktam a szüleimmel, azt ettem, amit főztek, nem sokat, mégis szépen, lassan csúsztak fel a kilók, azonban így is én maradtam a legvékonyabb a családból, míg az egyik testvérem gyors növésbe és komoly sportolásba nem kezdett. Rajta kívül mindenki duci volt.
Az egyetem előtt, majd később az esküvőnk előtt is sikerült megszabadulnom kínkeservesen pár kilótól. Utóbbi esetben mondjuk inkább csak a ruhámból fogytam ki, a mérleg nem mutatott sokkal kevesebbet, de legalább formásabb és csinosabb lettem.
Azalatt a pár hónap alatt, míg eljutottam orvoshoz, 6 kilót híztam. Nem volt otthon mérlegünk, így hát nem nagyon álltam rá. Utólag, mikor már könnyű okosnak lenni, tudom, hogy nem akartam belátni, hogy baj van, becsuktam a fülem, a szemem, a szívem, hogy ne vegyem észre, hogy állandóan bezárkózom, otthon vagyok, hiába nem eszem sokat, hízok, fáradt vagyok, puffadok, székrekedésem van, de akkor nem akartam vele szembenézni.
Aztán mégis megtettem.
Még az első orvoslátogatásom előtt belevágtam az életmódváltásba, fokozatosan, kiiktattam a finomított szénhidrátokat, még kevesebbet ettem, mozogtam, és mindent megtettem a súlyom normalizálásáért és az egészségemért. De továbbra is csak híztam.
Forrás: Pinterest
Volt, hogy megpróbáltam számolni a kalóriákat egy-két hétig, de miután a kalóriaszámláló alapján éppen éhenhalni készültem és nem fogyni, én pedig nem tudtam magamba tömni annyi ételt, hogy szerinte elérjem az egészséges mennyiséget, felhagytam vele, és saját belátásom szerint cselekedtem.
Aztán orvosok, és várakozások és megint orvosok, elvégre tudjuk, hogy nem forognak olyan gyorsan az egészségügy kerekei, pedig nekem egészen szerencsém volt, viszonylag gyorsan ott volt a kezemben a papír, hogy tessék, a pajzsmirigy.
Hormonszedés.
Akkor már rendszeresen figyeltem a súlyom változását, és mikor sikerült megállítanom a hízást, és egy hónap után is ugyanannyit mutatott, akkor szabályosan örömujjongásban törtem ki, hogy hurrá, nem híztam tovább! De akkor már átléptem azt a bűvös 25-ös BMI-t, és szembekacagtak a ‘túlsúlyos’ jelzők. Dolgoztam vagy inkább dolgoztam volna keményen a testemen, azonban nem én irányítottam. De erről majd hamarosan a naplómban. 🙂
Azóta szerencsére lejjebb került a mutató.
Szóval nézzük a testem. A lábaim tulajdonképpen szabályosak, szépek, a derekam reggel a reggeli előtt egészen elfogadható, bár valljuk be, lehetne némiképp vékonyabb. A melleim alapvetően szépek, nem is kicsik, de nem igazán arányosak a derekammal.
Ilyesmi alkatom van. 🙂 Forrás: Pinterest
Arányaiban mindig ilyen voltam, csak kicsit vékonyabb. Kislányként el kellett volna fogadnom a duciságom, kamaszként a nem túl nőies alkatom, felnőttként pedig, hogy sose leszek darázsderekú nő. Aztán el kellett fogadnom nem csak a betegséget, hanem azt is, hogy így nézek ki, ugyanis nem elég változtatni, hanem meg kellett tanulnom szeretni a testem. Azt az amorf, úszógumis testet, ami a tükörből nézett vissza rám, amilyenné a pajzsmirigybetegségem tett.
Nem volt egyszerű szembenézni vele, és szerettem volna, ha inkább csak rögtön megváltozik, és újra visszanyerem a versenysúlyomat, azonban ha nem tanulom meg szeretni, nem tudok vele igazán foglalkozni se. Meg kellett tanulni szeretni a testem, hogy szeretettel tudjam úgy ápolni, hogy szebb lehessen.
És most te, aki kívülről nézel, és meglátod a duci lányt, aki biztosan nem foglalkozik magával, mondd ki az ítéleted, hogy továbbra is igénytelennek tartasz, és lustának, vagy elismered, hogy rengeteg munkám van ebben a testben, hogy ne legyek még túlsúlyosabb, és hogy el tudjam fogadni, és tudjam szeretni önmagam.
Forrás: Pinterest
Tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni? Csatlakozz hozzám a Facebookon is!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: