Vajon elég erős a kapcsolatunk, hogy kibírja a meddőséget?

Ha őszinte vagyok magammal, be kell vallanom, hogy ez az a bejegyzés, melynek legszívesebben elkerültem volna a megírását, akkor viszont nem érezném magam hitelesnek, ha egy ennyire fontos témáról nem beszélek, ugyanakkor nagyon nehéz róla őszintén írnom, ugyanis ez a meddőségnél sajnos egy rendkívül érzékeny téma. 😛 Érzések és gondolatok kavarognak bennem, látom magunkat évekkel ezelőtt, most, és évek múlva, de olyankor mindig szülőként… Mi van, ha soha nem lesz gyerekünk?

Forrás: Pinterest

A kapcsolatunk a kezdetektől tündérmese, olyan, amilyen még a romantikus filmekben sincsen, szinte gyerekként ismerkedtünk meg, én még gimnazista voltam, Ő már egyetemista, mindkettőnk részéről első komoly, hatalmas, mindent elsöprő szerelem. Mindenhol  és mindenben együtt, kézenfogva, együtt építettük fel a nulláról a közös életünk, egymást támogattuk az egyetemi vizsgaidőszakokban, a diplomaíráskor, a munkakereséskor, egymásnak készítettünk vacsorát, ha a másiknak éjszakába nyúlóan kellett tanulnia, és egymás mellett álltunk a sikerben, a diplomaátadáskor, az első fizetés átvételekor. Egymás kezét fogtuk, mikor hirtelen meghalt valaki a családból, amikor krízisben volt a másik családja, mikor kórházba kerültek a szülők.

Mikor először munkához jutott, és sikerült összeszednünk a lakásra valót, megkérte a kezem, én pedig a meghatottságtól zokogva borultam a nyakába, és feleltem az igent. Onnantól kezdve minden felfelé ívelt, gyarapodott a kis vagyonkánk, hatalmas esküvő, ragyogó fényekkel, vidám vendégekkel, pompás lakomával, egzotikus nászút, és minden, amiről álmodunk.

Szerelem és szeretet, valami mély megértés, mert ő nem csak a társam, hanem a másik felem, Ő az, akinek évek óta mindent először elmondok, és Ő az, aki fogja a kezem, ha valami nehéz. Ő az, akivel együtt, és egymást formálva nőttünk fel, tanítottuk egymást, felfedeztük egymás testét és lelkét, és akivel karöltve felfedezhettük magunkat is.

Forrás: Pinterest

Együtt voltunk, és mertünk nagyot álmodni, boldog családot, sok gyerekkel, kicsikkel és nagyokkal, akikben egymás arcvonásait fedezhetjük fel. Álmodtunk róla, hogy milyen lesz, hogy melyikünktől mit örököljenek, hogy igazi nyertesek lehessenek a genetikai lottón. Álmodtunk róla, hogy milyen lesz majd a nagy, családi házunk, hogy hova járnak majd óvodába és iskolába, hogy hova megyünk majd nyaralni, ha sokan leszünk, hogy mit és hogyan tanítunk meg nekik. Mertünk álmodni babakocsiról vagy hordozásról, játszóterezésről.

És belefogtunk.

Az első hónapok izgalommal teltek, a talán most, mikor teszteljek, a remény, a mikor kéne csinálni, és szeretkeztünk, örömmel, de mindig ott volt mögötte a hátha most, hátha ebből, és egy-egy nagyobb orgazmus után mindig arra gondoltam, hogy mennyire tökéletes alkalom lenne ez egy új élet születésére, aki kettőnk mindent elsöprő szerelméből jöhet erre a világra.

Aztán nem úgy történt, felborult a ciklusom, és túl hamar mentem el orvoshoz, csak álltunk mindketten az ítélettel a fejünk felett, és elsőre fel se igazán fogtuk, és próbálkoztunk tovább, mintha mi sem történt volna. Próbáltam úgy élni az életem, mintha minden rendben lenne, kifelé mosolyogtam, és a ‘ne görcsölj rá’ jegyében elnyomtam magamban a fájdalmat, kerestem a fórumokon a sorstársakat, és beleakadtam egy trollba, aki keményen és szívtelenül beszólt, mire az egyik lány visszaszólt neki, én elnevettem magam, majd másfél órán keresztül kínkeservesen zokogtam. Körülöttem mindent beborított a könny, és nem szóltam a férjemnek, mert nem akartam vigasztalást, most, hogy végre előtört belőlem, csak sírni akartam, elsírni az összes bánatot, nyomorúságot és fájdalmat, ami felgyülemlett bennem az elmúlt hónapokban. Végül kijött Ő, és elkezdett vigasztalni és ölelni, nekem pedig a sok sírástól kiszáradt a szervezetem, és olyan rettenetesen fájt a fejem, mint még soha.

Forrás: Pinterest

Sokat sírtam, és sokat bánkódtam, és Ő is elkezdte mondani, hogy lassan már tényleg lehetnénk szülők.

Egy ideje megfigyeltem, hogy már nem álmodozunk, már nem beszélünk róla, hogy hova tegyük a kiságyat, és kinek a szép szemét örökölje a kicsi, már nem csacsogunk arról, hogy milyen lesz, hogy esténként majd puszit ad a pocakomra, hogy hogy kényeztet majd. És bizony arról se beszélünk, hogy hogy szeretnék majd szülni. A boltokban se kerülöm már azokat a polcokat, melyek tele vannak pakolva pelenkával és cumisüveggel, és nem olyan útvonalakon megyek, hogy ne essen útba kismama-vagy gyerekruhabolt, hanem sokszor bánatosan, de elmegyek mellettük. Már nem görbül sírásra a szám, ha meglátok egy kismamát, egy babát vagy egy gyönyörűséges apró ikerpárt.

Már nem beszélünk róla szeretkezés után, hogy talán most. Egyszerűen már alig beszélünk róla, mert mindketten magunkba folytjuk a csalódást, csak az kerül szóba, hogy mi a következő lépés, hogy hogy viselem a gyógyszert, és hogy mi lesz holnap.

És félek, hogy mi lesz a hatalmas szerelmünkkel? Vajon leszünk elég erősek, hogy végigcsináljuk majd együtt? Vajon tudunk majd akkor szeretkezni, mikor az orvos mondja? Vajon röhögünk majd vagy sírunk, ha itthon kell előállítani a mintát? Vajon kibírjuk még együtt évekig?

Bízom benne, és szeretem Őt, mindennél és mindenkinél jobban. Tudom, hogy szeretné ezt végigvinni velem, és nem csak én szeretnék mindennél jobban tőle gyereket, hanem Ő is tőlem. De vajon elég erősek is leszünk? Vajon kibírjuk mindketten, hogy ne őrüljünk bele? Vajon meddig tudjuk egymás kezét fogni a bajban? Vajon el tudjuk majd fogadni, ha újabb nehézségekbe ütközünk, mielőtt együtt szülők lehetnénk?

Sokat gondolkodom azon is, hogy vajon ha nála lenne a baj, akkor nekem lenne-e erőm végigvinni vele és kiállni mellette?

Forrás: Pinterest

És mi lesz, ha nem sikerül, ha sohase lesz gyerekünk? Tudunk majd mosollyal egymás mellett megöregedni? Vagy akkor mégiscsak el kéne válnia az utunknak? Vajon el kéne-e Őt engednem, hogy boldog lehessen? És egyáltalán lehetne-e boldog vagy én lehetnék-e boldog nélküle, ha ez az a szerelem, ami a nagy, hiszen tudom, hogy ilyenből mindenki csak egyet vagy egyet se kaphat az életben, és lehetetlen lenne még egy embert így szeretni, és átélni vele mindazt, amiért mi ketten összetartozunk?

Vajon tudnánk-e élni gyerek nélkül vagy egy olyan gyerekkel, aki nem örökölte az Ő mosolyát? Vajon el tudnánk-e fogadni, ha csak 10 vagy 20 év múlva kapnánk meg ezt az ajándékot? Vajon van egy határ, vagy bírjuk, amíg bírjuk és reménykedünk?

És mi lesz velünk? Hogyan tudjuk megőrizni az intimitást a bajban, hogyan tudjuk tényleg feltétel nélkül szeretni egymást? Vajon leszünk-e egymás mellett szülők, nagyszülők, dédszülők? Vajon tudjuk-e egymás kezét fogni a halál felé vezető úton mosolyogva egy teljes élet után?

Tudom, hogy krízisben vagyunk, és nehéz, és nem akarom, hogy rámenjen az a csoda, ami köztünk van, mert kár lenne érte, de mégis olyan nehéz megőrizni, amikor épp túlélni is fáj. Nem tudom, hogy meddig várhatom el Tőle, hogy szeressen, és támogasson, és mikor élek már vissza vele.

Szeretem Őt úgy, hogy mindent elsöpör ez a szerelem, hogy mindent odaadnék neki és feláldoznék érte. És szeretem Őt önzőn, úgy, hogy meg akarom kaparintani a szívét, a lelkét, a testét és mindenét. Szeretem Őt úgy, mint a másik felem, akivel a házasságban “egy test és egy lélek” lettünk, mert nélküle nem vagyok teljes, ha Ő távol van tőlem, hiányzik belőlem valami, mert nélküle nem élet igazán az élet. Szeretem Őt, és szeretni akarom, míg élek. Vele szeretnék megöregedni.

Tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni? Csatlakozz hozzám a Facebookon is!