Én voltam az, aki nagy családban nőttem fel, nagy nővérként. Gyerekként babával játszottam, vagy kistesókkal, tízenkevés évesen büszke voltam rá, hogy tudok egyedül pelenkázni, és be tudom imádkozni a szájukba a sütőtökkrémet. Én voltam az, aki Barbie-babával játszottam, és akármennyire is nem számít most menőnek, bevallom, szerettem, voltak felnőtt és gyerekbabák, és lehetett velük játszani.
Én voltam az, aki nagy családban nőttem fel, és gyerekként sosem tudtam elképzelni, mit tud egymással csinálni két felnőtt éveken keresztül gyerek nélkül, mert a felnőttek világa unalmas és száraz, és mellőz minden spontaneitást. És bevallom, azt se tudtam elképzelni, mit csinál egy gyerek egyedül két felnőttel, mert milyen rossz lehet összezárva egy szülőpárral, minden figyelmet magukra irányítva, hogy kivel beszélgetnek, játszanak, veszekednek. Most már felnőttként természetesen máshogy látom, és tudom, hogy nem minden egyke egyforma, de akkor gyerekként ijesztően sivár világnak tűnt.
Forrás: Pinterest
Én voltam az, aki – némi kamaszkori lázadáson kívül – mindig úgy képzeltem el, hogy nagy családom lesz, sok-sok gyerekkel, hogy vidám életünk lesz, sok-sok érdekes és izgalmas programmal, hogy együtt játszunk majd, kézműveskedünk, gyöngyöt fűzünk, gyurmázunk, rajzolunk, legózunk, járjuk a természetet, és amolyan tyúkanyó módjára megtanítom majd őket mindenre, és megvédem őket mindentől.
Én voltam az, aki az első randin a gyerekkérdésről beszéltem, és már ott tudtuk egymásról, hogy egy irányba haladunk, ez pedig a sok gyerekes nagy család, legyen három, vagy inkább négy, öt vagy hat, vagy ki tudja, hány, minél több. Én voltam, aki nem csak elképzeltem, hanem fiatalon megismerkedtünk, összejöttünk, amit lehetett, esküvő, összeköltöztünk, és 23 évesen jöhet a gyerek (azóta már 24 vagyok).
De a gyerek nem jött.
Már nem élveztem azokat a tevékenységeket, amikben korábban örömöm leltem, nem érdekeltek az összejövős, csendben beszélgetős, iszogatós esték, nem élveztem, hogy elmegyünk táncolni, világot látni, és olyan fiatalosan éljük az életünk. Nem élveztem, hogy tanulhatok és dolgozhatok, és nem élveztem, hogy hétvégén akkor kelünk, amikor akarunk.
Forrás: Pinterest
Nem élveztem többé, hogy annyi időt fordítok magamra és magunkra, amennyit akarunk, nem élveztem a játékot, a táncot, a sportot. Úgy éreztem, hogy semmilyen örömöm nem tudom benne lelni többé.
A vacsoráknál csendesen beszélgettünk egymással, mint két okos felnőtt, és úgy hiányzott, hogy valaki közbevágjon, dacoljon, kiabáljon, hisztizzen, földhözvágja a tányérját, és legóautót tologasson ahelyett, hogy enne. Reggelente elkezdett hiányozni, hogy valaki bejöjjön a szobánkba, és befészkelje magát közénk. Hiányzott, hogy ha megyek valahova, valaki folyamatosan hozzám bújjon, dacolva megálljon, hogy ő nem jön tovább, elfáradt, vegyem fel. Hiányzott, hogy magyarázhassam neki, hogy ‘nézd, kicsim, az ott a villamos’, és hiányzott, hogy valaki rám akarja törni a wc ajtaját.
Ha én értem haza először, egyedül voltam itthon, és zavaró volt a csend, amit szinte vágni lehetett, csak néha zümmögött bele egy légy. Szokatlan volt számomra, hogy hallom a házon kívüli zajokat, és az a borzasztó csend. Ez nem az a csend volt, ami az erdőben fogad, némi madárcsicsergéssel, ahogy hallod a fák susogását, ez nem a templom félhományos tömjénillatú csendje volt, és nem az én csendem volt, hanem a magányé.
Forrás: Pinterest
Ez egy olyan csend volt, ahol csak a saját agyam zakatolását hallottam, az állandó gondolataimmal, melyeket úgy szerettem volna néha kizárni, úgy szerettem volna, ha néha nem gondolok rá a magányomra, a csendre, a meg nem fogant gyermekemre és a betegségemre. Szerettem volna, ha úgy van, mint gimnazistaként, mikor ha épp egyedül mentem hazafelé, akkor idegen nyelveket gyakoroltam csendben vagy dúdoltam, de most helyette ezernyi nyomasztó gondolat gyötört.
Ezek a magány és a rettegés gondolatai voltak.
De hát én sose voltam magányos!
Ez nem lehet az én életem! Az én életemben együtt gyerekeket szülünk, akikkel vidám és izgalmas életet élünk tele játékkal és kreativitással. Az én életem az, ahol gondoskodhatok másokról, és nem csak abban kell kiélni magam, hogy elpakolok a férjem után, és főzök neki valami finomat, mert hiába határozom el mindig, hogy nem kényeztetem el, nekem, mint nőnek, mint magát vérbeli anyának tekintő tyúkanyónak szükségem van arra, hogy valakiről gondoskodjak.
Forrás: Pinterest
Kívülről szemlélem magam, a valaki más életét, amit élek. Az a más biztosan élvezné a gondtalanságot, az időt, és azt, hogy azt tesz, amit akar, ő biztos szeretné ezt, amit én élek, és egész biztos örömét lelné a társas eseményekben. Ő nem érezné azt, hogy ha találkozik a barátnőivel, hiába szeret velük lenni és beszélgetni, már nem érti őket meg, és őt sem értik meg. Azt a mást nem zavarná, hogy körülötte mindenkinek más irányba halad az élete, mert ő menne a többiekkel, talán inna is velük, és járná a diszkókat, de az is lehet, hogy ő is maradna a konzervatívabb társasággal, viszont az egész biztos, hogy ő szeretné ezt, a saját háztartást egy szerető férjjel, kettesben.
De én nem szerettem ezt, hogy csak kettesben vagyunk, nekem kell a gyerek, mert csak úgy lehetnék önmagam. Én nem arra születtem, hogy karriert építsek, és nem arra születtem, hogy magammal foglalkozzak, én azért születtem, hogy szerethessem őket, hogy a testemből növeszthessem a gyermekem, és felfedezzem a mosolyában a férjem szemét, hogy a testemből tápláljam, hogy a fiaimból szerető férfit, a lányaimból ízig-vérig nőt faragjak. Elképzeltem, ahogy együtt ülünk pár év múlva hajpakolással a fejünkön, és szerettem volna, ha nekem mondják el először, hogy tetszik nekik valaki az osztályból, szerettem volna megtanítani nekik, hogy jó embernek kell lennünk.
De ez így nem az én életem volt, hanem valaki másé, akivel valamilyen átoknak köszönhetően helyet cseréltünk, s most úgy éreztem, itt ülök a helyében, és keressük egymást, hogy mind a ketten visszakaphassuk, ami a miénk.
Forrás: Pinterest
Tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni? Csatlakozz hozzám a Facebookon is!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: