Ne liberális legyél, hanem lásd az embert!

Eredetileg nem terveztem ezt mára, de mostanában a csapból is ez folyik, úgyhogy gondoltam, én is megszólalok az ügyben.

Nem nevezném magamat liberálisnak, de úgy igazán konzervatívnak se, bár akkor már inkább az sok mindenben, elsősorban keresztény vagyok, de az sem úgy, ahogy a sztereotípiák tartják, és főképp nem úgy, ahogy a média szeretné beállítani. Sőt, azt sem mondanám, hogy egyértelműen vagyok valamilyen, mert úgy gondolom, az egész életünk egy állandó változás, amikor fejlődünk, vagy visszafejlődünk, és ez alatt az idő alatt az egyik legfontosabb feladatunk, hogy jobb emberré váljunk. Nem mondom, hogy jó ember vagyok, egyszerűen csak törekszem arra, hogy jó lehessek.

Forrás: www.ndf.fr

Sokfélék vagyunk, különböző helyekről jöttünk, mindnyájan mást nyertünk a genetikai lottón, mást kaptunk otthonról, az iskolában, a környezetünktől, a munkahelyünktől, a világtól, és evvel a mással kell úgy gazdálkodnunk, hogy valami jót hozzunk ki belőle, amire az életünk végén büszkék lehetünk, hogy ezt értük el.

Manapság két egymással szembenálló oldalt látok, vannak a fröcsögő, magukat konzervatívnak nevező emberek, akik kiválasztottak maguknak egy szép, és követendő eszményt, miszerint tovább akarnák vinni a régi értékeket, de nem ezt teszik, hanem gyilkos indulattal rontanak mindenkinek, aki nem úgy gondolkodik, mint ők. A másik tábor, akik magukat liberálisnak nevezik, és a konzervatívokhoz hasonlóan kiválasztottak maguknak egy szép és értékes eszmét, de igazán nem követik, hanem elfogadnak mindenkit, aki pontosan ugyanúgy gondolkodik, mint ők, és gyilkos indulattal rontanak mindenki másnak. Ez az egész helyzet tipikus példája annak, mikor gyűlölet gyűlöletet kelt, és hosszú, véget nem érő, rengeteg sértődést generáló viták vannak a Facebookon a szivárványos-képek és a nemzetiszín-képűek közt, mint minden más esetben.

Így nem leszünk jobb emberek, és a világot sem tudjuk jobbá tenni magunk körül.

De akkor mégis hogy? – állunk a kérdés előtt, mert eddig egyszerű volt, lehetett utálni, aki mást gondolt, mint mi, és még ‘hű, de fasza gyereknek’ is érezhettük miatta magunk. Valahogy úgy, mint ahogy Ferenc pápa tette pár éve, mikor levelet írt neki egy meleg francia férfi, és ő felhívta, és megbeszélte vele, hogy imádkozik érte, de ő is imádkozzon érte, mármint a pápáért, egy meleg férfi, mert ő is ugyanolyan ember. 🙂

Függetlenül attól, hogy milyen a bőrszínünk, hogy nézünk ki, mit teszünk és hogy élünk, mindnyájan emberek vagyunk, és minden ember értékes, annak pedig, hogy a másik ember hogy él, számtalan oka lehet, és számtalan olyan lelki teher lehet mögötte, amit el se tudunk képzelni, de ha egy kicsit is megkapirgálnánk, bizony sikítva menekülnénk el előle, nehogy át kelljen élnünk akár egy apró szeletét is.

Függetlenül attól, hogy magunkat liberálisnak, konzervatívnak, kereszténynek, ateistának, spirituálisnak vagy keresőnek határozzuk meg, legtöbbünknek a saját életünkben van egy többé vagy kevésbé szilárd értékítéletünk, mert anélkül elhajlanánk, mint a nádszál, azonban nem kell, hogy ezt az értékítéletet kötelezővé tegyük a környezetünk számára.

Függetlenül attól, hogy mit gondolunk helyes cselekedetnek az életben, megtanulhatnánk látni a többiek cselekedete, viselkedése és életmódja mögött az embert, az embert, aki néha szenved, máskor boldog, és bizony magamagával is olykor harcban áll, hogy elfogadja önmagát az életével együtt.

Mégis kinek gondoljuk magunk, hogy elítéljünk bárkit?

Legyen nekem akármilyen megingathatatlan az értékítéletem, nincs jogom elítélni a másik embert, mert ő avval a csomaggal, amit kapott az élettől máshogy dönt, érez és él. Ő is ember, és én is, és hiába tesz a másik valamikor máshogy, mint ahogy én azt gondolnám, attól még értékes személyiség, és bizony van neki is értékes mondanivalója a világról, és – legyen akármennyire is egy általam elítélt nézet hirdetője – egészen biztos, hogy van az életnek olyan területe, ahol nekem van mit tanulnom tőle.

A napokban számtalan érdekes virtuális párbeszédnek voltam a tanúja, melyeknek egy jelentős része például úgy fejeződött be, hogy ‘töröllek az ismerőseim közül’, tök mindegy, melyik oldalról.

Ha konzervatív vagyok, vannak meleg ismerőseim, és tanulhatok tőlük értéket az életről, például személy szerint az egyik meleg barátomtól nagyon sok mindent tanultam arról, hogy hogyan figyelhetünk egymásra oda, és hogyan segíthetünk egymásnak, és igen, elfogadtam őt olyannak, amilyen, hiába nézem a világot viszonylag konzervatív szemmel, mert nincs jogom őt elítélni.

És hasonlóképpen, ha befejeznénk a fröcsögést, mert mocsok liberális és mocsok kirekesztő, és értelmes párbeszédet folytatnánk egymással, sok mindent megtanulhatnánk a másik oldaltól, csak kicsit ki kéne hozzá nyitni a szemünk, a fülünk és a szívünk, és becsukni a szánk.

Attól, hogy a másikat megtanulom olyannak szeretni, amilyen – mert nem kapjuk automatikusan a szeretetet, hanem meg kell érte dolgozni – nekünk nem kell úgy élnünk, mint ő, és nem csak azt kell megtanulni szeretni, aki úgy gondolkodik, mint mi. Nekem például a saját életemre nézve igen szilárd elveim és értékítéletem van, amit magammal igyekszem minden esetben betartatni, és a saját életemben nem tartok jó dolognak egy csomó olyan dolgot, amit majdnem mindenki csinál, nem tartom jónak a laza kapcsolatot, az alkalmi szexet és még egy csomó mindent, mégis van a barátaim közt olyan, aki BDSM társkeresőn keresi az alkalmi partnereit, mert attól, hogy ő máshogy él, mint én, még szerethetem őt olyannak, amilyen.

Ha csakis kizárólag azokat szeretném, akik ugyanúgy gondolkodnak, mint én, akkor egy kezemen meg tudnám számolni, hány emberrel állhatnék szóba fröcsögés nélkül. Vagy lehet, hogy egyedül maradnék?

Ahelyett, hogy liberálisként vagy konzervatívként fröcsögünk, egy kicsit megállhatnánk, és láthatnánk az embert, aki küzd az életével, az elfogadásért, és főképp a szeretetért. Kicsit bepillanthatnánk a szivárványos zászlók és drótkerítések mögé, és megtanulhatnánk, hogy az embereket nem csoportokként kell kezelni, mint melegek, romák, bevándorlók, hanem mindenki egyedi elbírálás alá esik, mert mindenki más. És senkit nincs jogunk elítélni.

Próbáljuk meg egy kicsit látni az embert, aki nem annyiból áll, hogy kit szeret, vagy mit gondol a melegházasságról, honnan jött vagy mit gondol a bevándorlókról, hanem számtalan – eddig ismeretlen tényezőből áll a személyisége – meghatározza, hogy milyen a viszonya a szüleivel, a testvéreivel, a munkatársaival, a szomszédjával, hogyan szól a közértben a pénztároshoz, mit tesz, mikor hazaér, hogyan néz az utcán a másik emberre, mit tanult, mit gondol, mi a foglalkozása, és hogy végzi a hivatását.

Biztos vagyok benne, hogy akárhol megnézünk egy embert, hiába láttuk az előbb még ‘mocskos buzinak’ vagy ‘köcsög liberálisnak’ vagy ‘köcsög konzervatívnak’, ha kinyitjuk a szívünk, és merjük megismerni, találunk benne valami olyat, ami tiszteletet érdemel, és amit érdemes tőle megtanulnunk.

Ne akarjunk egy kérdés alapján ítéletet mondani felette, és egyáltalán ne akarjunk ítéletet mondani, mert kik vagyunk mi, hogy jobbnak gondoljuk magunk?

És ha jobbnak gondoljuk magunk, nem kéne tudnunk, hogy a gyűlölet – akármelyik oldalról is érkezik – csak gyűlöletet hoz, míg a szeretet szeretetet? Vajon nem értékesebb a szeretet? A gyűlölet háborút szít és sírást, míg a szeretet boldogságot és reményt. Avval, ha világnézettől függetlenül megtanuljuk szeretni a másikat, nem csak neki, hanem magunknak is jót teszünk, kiegyensúlyozottabbak és boldogabbak leszünk, és egy idő után már nem érezzük majd többet, hogy abban kell kiélnünk a frusztrációink, hogy a másikat oltogatjuk facebookos beszélgetésekben, majd töröljük az ismerőseink közül, és nem állunk többet szóba egymással.

Merjük megismerni és elfogadni egymást, és szabadok leszünk a szeretettől, megtapasztalva, hogy a másik elfogadása nem jelent szabadosságot. Mindnyájunknak van mit tanulnunk, de ha kimondtuk, hogy minden emberben van valami értékes, és megpróbálunk egy kicsit mögé látni a gondolatainak, a szavainak, az életmódjának, már megtettük az első lépést, hogy jobb emberek legyünk.

Saját véleményünknek pedig próbáljunk meg egy kicsit ne szavakkal, hanem a saját életmódunkkal hangot adni, és megmutatni a világnak, hogy miért jó az, ahogy mi élünk, amit teszünk, és amit gondolunk, ha békével közelítünk a világ felé, lehet, hogy látszólag lassabban, de biztosabban ér célhoz.

Jó barangolást!

Tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni? Csatlakozz hozzám a Facebookon is!