Új sorozatot indítok a blogomon, melyben saját történetemről mesélek, bár eleinte igencsak visszatekintő jelleggel.
A férjemmel a közös történetünk igazi tündérmeseként indult. Fiatalon, még szinte gyerekként ismerkedtünk meg, elkezdtünk beszélgetni, és jött a felismerés, hogy értjük egymást, mintha valami mély, láthatatlan szál fűzne minket össze. <3 Együtt fedeztük fel a világot, magunkat és egymást, mind testileg, mind lelkileg. Mindkettőnknek az első komoly szerelem lett az életében. Hamar összejöttünk, sokáig együtt jártunk, szórakoztunk, világot láttunk, tanultunk, majd dolgozni kezdtünk. Szeretetben és szerelemmel láttunk neki a saját kis világunk építésének, mikor eljött az első igazi lehetőség, megkérte a kezem, majd gyönyörű esküvőnk volt. 🙂
Manapság nem ez a megszokott, de nálunk a gyerektéma először az első randinkon merült fel, amolyan ‘ki mit vár az élettől’ témakörben, bár akkor még csak az irányban értettünk egyet, azóta sokat csiszolódtunk. Mikor a házasságra készültünk, újra felmerült, hány gyereket szeretnénk, hogyan nevelnénk őket, mit látunk jónak abból, amit otthonról hoztunk, és amit a másik hozott, és mi az, amit semmiképp nem szeretnénk továbbvinni.
Tavalyelőtt az esküvőnk után már nem vettük túl komolyan a védekezést, aztán pár hónappal azt is elhagytuk, ami addig volt, ugyanis először bennem, aztán benne is megfogalmazódott, hogy jöhet a gyerek. 🙂
Forrás: Pinterest
Hogy miért is szeretnénk gyereket, és miért most? Az egyetlen, amiért nem, az az, hogy így szokás, akkor bizony még egy 5 évet legalább kéne vele várnom, sőt, azt hiszem, ha végre sikerül, lesz egy-két ismerősöm, akiknek az lesz az első gondolata, még ha nem is mondják ki hangosan, hogy “Terveztétek?” Talán akkor majd elárulom, hogy mennyire vártuk, mert azt hiszem, túlságosan is hatalmas tabu a meddőség és a teherbeesés nehézségei, de most még nem tudok őszintén és higgadtan megnyílni, és kiállni, hogy mit érzek, mit gondolok.
Egyszer valaki megkérdezte tőlem, hogy milyen úgy igazán vágyni gyermekre, mert ő nem tapasztalta meg, de kicsit szégyelli is magát, hogy nekik ilyen könnyen összejött, pedig nem is akarta annyira, mint sokan, akiknek valamiért nem megy. Tulajdonképpen nem volt egyszerű kimondani, hogy ilyenkor is valahol örülök a másik örömének, és míg nálunk a vágy jött előbb, hogy aztán megküzdjünk azért, hogy szülők lehessünk, másoknak másként kell megküzdenie a gyermekéért, és jó, hogy nálunk olyan könnyen összejött, mert így kapott lehetőséget a gyermekük az életre, ugyanis aki nem vágyik annyira rá, valószínűtlen, hogy tűzön-vízen át mindent megtegyen érte.
Egész életemben szinte mindig szerettem volna gyermeket, aztán mikor megismerkedtünk a férjemmel, jött a felismerés, hogy nekem bizony tőle kell az a csöppség, az ő arcát, mosolyát, szemét szeretném benne látni, vele szeretnék egybeforrni, és valami hatalmas csodát, egy új életet létrehozni. 🙂 Sokszor érzem, hogy mi ketten már annyira szeretjük egymást, hogy csak akkor szerethetjük egymást még jobban, ha a szeretetünk egy harmadik személyre is kiterjeszthetjük, akinek az élete belőlünk fakadt.
Úgy érzem, a mi felnőtt világunkba kell a kicsi, mert a gyermekek kreatívak, és tele vannak élettel, új kihívások elé támaszthatnak minket, és rengeteg örömöt, szeretetet adnak. A felnőttek világát néha túl sterilnek találom, és ilyenkor hiányzik, hogy valaki felnyalja a padlót, ráborítsa a sütőtöklevest a falra, és telehordja apró kavicsokkal és botokkal a lakást.
Szeretem a gyerekeket, mert őszinték, kreatívak, és tudnak játszani, szeretem őket, mert tele vannak egy csomó olyan dologgal, ami felnőtt korunkra kivész belőlünk. És sokszor úgy érzem, ha találkozunk, ők is szeretnek engem, talán belemagyarázás, de elkapnak a mosolyukkal, és sokszor tapasztalom, hogy az ismerősök gyerekei húznak maguk után játszani, ‘Gyere, fogd meg a kezem, játsszunk, énekeljünk együtt, fond be a hajam!’ Mikor a pályaválasztás előtt álltam, komolyan felmerült, hogy olyan foglalkozást válasszak, ahol gyerekekkel foglalkozhatok, aztán úgy döntöttem, hogy ehhez azért nem vagyok elég talpraesett és határozott, és majd a gyerekes vágyaim kiélem a saját kis csemetéimen, és választottam egy olyan szakmát, ahol a szellemi igényeim elégíthetem ki.
Kamasz voltam, mikor megszületett a legkisebb testvérem, és imádtam, azóta, ha behunyom a szemem, és visszaemlékezem, érzem a babaillatot, és azt a mindent felülmúló érzést, mikor egy apróságot a kezembe fogok. Azt hiszem, a legtöbb gyerektelen felnőttnél többet tudok a csecsemőkről (és kevesebbet, mint akinek már van gyereke), mert megtanultam pelenkázni, a szájába imádkozni az ételt, meséltem neki, játszottam, kicsit tanítottam is. Sok mindent tudok, hogy mivel jár egy gyermek, és ezért nem félek tőle úgy, mint egy ismeretlentől. 🙂 Azóta mikor meghallom, hogy valaki a kamasz gyerekek mellé vállal egy kicsit, mindig eszembe jut, hogy milyen jó ez nekik, mert megtanulnak otthon egy csomó mindent az anyaságból.
Úgy érzem, bár valószínű élhetnék viszonylag boldog életet akár gyerektelenül is, akár a hivatásomnak élve, de az sohase lenne teljes, és sohase lenne az igazi, mindig bennem maradna, hogy ez valaki másnak az élete, és nem az enyém, mert nekem kellett volna, hogy ne halljam otthon a saját hangom a gyerekektől néha, miközben moshatom a kakis pelenkákat, nekem kell a játszótér, és hogy továbbadhassam mindazt, amit gondolok a világról.
Eleinte, mikor elkezdtünk próbálkozni, sokat gondolkodtam rajta, hogy vajon csak én akarom igazán, vagy mindketten, és féltem attól, hogy a mindenkinél jobban szeretett férjem csak én teszem apává az akarata ellenére, az én kedvemért, és hogy ezt csak azért vállalja be, mert engem szeret. Aztán a sikertelen hónapok alatt megfigyelhettem rajta a mély csalódást, és hogy várja. Tervezgettük együtt, hogy hova tesszük a kiságyat, mit hogyan oldunk majd meg. Láttam rajta, hogy vágyik rá, és hogy ő is átjönne velem tűzön-vízen, hogy apa lehessen, hogy az én gyermekem apja lehessen.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: